Circolo Culturale L'Agorà

A Mare Nostrum örökké a különböző kultúrák és népek gyűjtőmedencéje volt, melyek állandó vándorlásaikkal nagy területet jártak be az Ibériai félszigettől a Közel-Keletig.
Ezek a vándorlások egy etnikai lőporos hordót hozta létre, ami a háborúk közti időszakokban egy intenzív kereskedelmi, kulturális cseréhez vezetett, illetve egy kölcsönös keveredésnek és gyarapodásnak kedvezett.
A legrégibb idők óta zajlott a nomád népek jelentős vándorlása, melyek keletről érkeztek a Földközi–tenger medencéjébe, ahol dórokat és rómaiakat tálaltak, melyek ezen terület új életvízét jelentették. Ezek ismerték az antik földközi-tengeri népek, a krétaiak, kalkidikaiak, etruszkok, szárdok, ligurok, szanniták, daunok, föníciaiak történetét, hogy csak a jelzés szintjén említsük a legkülönbözőbb népeket.
Ezek a migráns hatások a különböző realitások folyamatos mozgását táplálták, vallási, gazdasági, politikai, irányítási, kulturális szociális események folyamatos keveredését okozták, és a területnek új életvizet biztosítottak.
A Földközi–tenger nem tudott mentesülni a nagy történelmi események keresztútjai okozta azon szomatius hatásoktól, melyek nemcsak az új terület keresésére irányultak, hanem a saját területen elszenvedett stratégiai, politikai, faji és gyakran vallási nyomás váltott ki.
A Földközi–tenger medencéjében zajló népmozgásoknak mindig volt egy folyamatos ciklikussága, kezdve az indoeurópai népekkel, aztán az itáliai, görög és római népekkel, illetve azt követően a civilizációban a csúcspontját akkor éri el, amikor az Észak- és Kelet-Európából érkező új hullámmal találkozik és kerül szembe.
A Magyar Köztársaság Nagykövetsége védnöksége mellett a Magna Grecia (Nagy-Görögország) Nemzeti Múzeum Konferenciatermében zajlott kulturális találkozó érdeme az volt, hogy az előadók tudományos munkájának köszönhetően, dokumentálni lehetett a Dél-Itália, Calabria és a középkori magyar és szláv népek közti történelmi-kulturális kapcsolatokat. A magyar, egy török és iráni-kaukázusi törzsek keveredéséből létrejött finn-ugor eredetű nép a Duna folyó Európájának területén; a VII. és VIII. században nyugat felé húzódott, hogy letelepedjen Pannóniában (Magyarországon) és megkezdje a nyugati országok felé irányuló kalandozások egész hosszú sorát.
A magyarok portyázásai különösen a közeli Németországot érintették, de a X. század közepéig eljutottak Franciaországba és Itáliába is.
A Mare Nostrum egy olyan tenger, ami három kontinens partjait mossa: Európáét, Afrikáét és Ázsiáét. Következésképp rendkívüli a gazdagsága, és sokszínűsége, melyhez kulturálisan értelemben rengeteg nép járult hozzá, és jelen esetben vonatkozik ez a középkorra is. Ez a témája a Reggio-i testület kutatásainak és kulturális céljának.
A kulturális rendezvényt néhány héttel megelőzte a L’Agora Kulturális Kör küldöttségének római, a Magyar Köztársaság Nagykövetségén tett látogatása, ahol is az intézmény vezetői élénk tetszésüket nyilvánították ki, egy a Reggio-i testület által előterjesztett konferencia megtartására irányuló kezdeményezés iránt.
A Reggio-i konferenciát megelőző reggelen Prof Kovács Pétert, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökét, és egyben a Magyar Köztársaság Nagykövetségének hivatalnokát körbekísérte a L’Agora Kulturális Kör néhány tagja Reggio város néhány intézményében, melyek közül az első a Városi Levéltár volt. Ezen a nagyon barátságos légkörű látogatáson, melyen részt vett Dr. Baldissarro igazgató asszony, az intézmény aktuális vezetője és a teljes stáb, a vendégeknek lehetősége nyílt, hogy megtekintsenek néhány Anjou kori értékes dokumentumot. Ezek között volt III. Anjou-Durazzo Károly Nápoly királya által, aki egyben egy rövid időszakra Magyarország királya is lett, 1383. június 16-án Reggio városnak ajándékozott privilégium (kiváltságlevél).
Valójában Károly feleségül vette Margitot, I. Johanna nápolyi királyné unokáját, de ugyanakkor I. Lajos magyar király örökbe fogadott fiaként, annak 1384. augusztusi halála után Budára költözött, hogy a követező évtől betöltse a magyar trónt. Azonban a visegrádi kastélyban 1386. február 24-én egy titkos összeesküvésben meggyilkolták.
A városi intézmények meglátogatása után a Reggio-i társulat egy rövid pihenőt tett a neves Városi Könyvtárban, ahol Dr. Domenico Romeo igazgató nagy lelkesedéssel kísérte el a magyar akadémikust az eredeti Könyvtár helyiségeiben, ami Pietro De Nava mérnök lakóhelye volt, és melyet később megvásárolt Reggio Calabria városa.
Ennek a XX. század eleji stílusban festett és díszített elegáns szobáiban Prof. Kovács Péter megcsodálhatta a jelen lévő kötetek gyűjteményeit, melyek között volt Alvaro Corrado gyűjteménye és az Isteni Színjáték egy illusztrált régi értékes kiadása.
A De Nava Könyvtár legújabb szomszédos helyiségeiben Dr. Romeo bemutatta a neves vendégnek a XV. századi Reggio Calabria műanyag mását és királyi családok becses címergyűjteményét, köztük a különleges szépségű és értékű V. Habsburg Károly-ét.
A látogatás a San Giorgio Palazzo-ban folytatódott, ami Reggion Calabria Önkormányzatának székhelye, ahol is Prof. Kovács Pétert, mint a Magyar Nagykövetség képviselőjét és a L’Agora küldöttségét a városi Tűzoltók egyenruhában és Dr. Giovanni Rizzica alpolgármester lelkesen fogadták, mivel a város első embere Dr. Giusepppe Scopelliti úrnak éppen más kötelezettségének kellett eleget tennie.
Az alpolgármester úr a vendégekkel meleg beszélgetést folytatott és gratulált a konferencia szervezőinek és azt kívánta a magyar diplomatával együtt, hogy tovább folytatódjon Reggio Calabria város, az Akadémia és a Magyar Nagykövetség közötti kulturális együttműködés, lévén folyamatosan növekszik a városunkban élő magyar dolgozók és diákok száma.
Prof. Kovács érdeklődéssel csodálta a város szülötte, E. Basile építész tervei alapján megépült Palota jellegzetes stílusát és meglátogatta annak elegáns Tanácstermét, ahol további kulturális kiadványokat kapott ajándékba.
Prof. Kovács ugyanilyen szívélyes fogadásban részesült a hivatali látogatás utolsó állomásán is, a „Pietro Foti” Palotában, ami a Járási Igazgatás központja.
A magyar professzort, miután lelassította lépteit és megcsodálta a Tanácstermet és a Palota további, nemrég restaurált termeit, a kulturális társaság képviselőivel együtt a csodálatos Monsignor „Giovanni Ferro” szalonban fogadta az Egyesület alelnöke Dr. Leone Manti, Dr. Francesco Crifó és Demetrio Cugliandro
Az alelnök nagyra értékelte a kulturális kezdeményezést, amely azzal a reménnyel indult útjára, hogy a történelmi konferencia értékén túl, be tudja mutatni a magyar-olasz új cserekapcsolatok nagyobb lélegzetvételű lehetőségeit és a maximális támogatásáról és együttműködéséről biztosította a Társaság részéről a jelenlévőket.
Prof. Kovács a városunkban különböző intézményekben tett látogatása alatt természetesen a rövid idő ellenére megtekintette Reggio Calabria főbb turisztikai-kulturális vonzerőit. Ezek között szerepelt a tengerparton „Olaszország legszebb kilométere”, a Görög Várfal, a Római Fürdő, az Aragóniai Kastély, a Cilea Színház, a Dóm és nyilvánvalóan a Magna Grecia Nemzeti Múzeum kincsei.
A munkát az Egyesület titkára szervezte, Natale Bova úr, aki bevezetőjében elmondta, hogy a L’Agora Kulturális Kör már jó néhány éve mozgatórugója számos Calabriát és Dél-Olaszországot érintő történelmi témájú konferenciának, és hogy céljuk hozzájárulni egy olyan kulturális csomag értékéhez, olykor különleges erőfeszítéssel is, amit az évszázadok alatt a mi területünkön megfordult népek hagytak örökül.
Ezek között voltak görög-bizánciak, arabok, örmények, normann-svédek, az Anjou-k, az Aragóniaiak, a spanyolok, az osztrákok, a franciák. A titkár örömére szolgált bemutatni a jelenlévőknek a nápolyi uralkodóház, az Aragóniai-ház és a Magyar Királyság uralkodóháza közötti kapcsolatot az 1300-ig, amikor is a magyarok behatoltak a félsziget déli részére.
A kérdéses időszak történelmi eseményei, és ez magába foglalja a X-XIV. közötti időszakot, méltó arra, hogy alaposabban tanulmányozzák, már csak azért is, mert néhány világos tanúbizonyságot hagytak Nápolyban, Dél-Olaszországban és Calabriában is, úgy művészeti-építészeti szempontból, mint elnevezésekben, annak ellenére, bárr kisebb méretekben, mint más külföldi uralmak vagy népek.
Prof. Giuseppe Caridi, a Messinai Egyetem docense, a „Calabria az Anjou-k alatt” címmel tartott előadást, melyben kis kitérővel bemutatta a X-XV. századok közti Calabria-i uralmakat, kezdve a bizánciakkal, longobárdokkal, majd folytatva az arabokkal, normann-svédekkel Anjoukkal és Aragóniaiakal.
Az előadó főleg az Anjouk Calabria-jával időzött el, amikor is a XIV. század közepén megtörtént a magyar betörés a Nápolyi királyságba, ami egyben a konferencia témája is volt. Anjou Károly Dél-Itáliába húzódott a Manfreditől 1266-ban elszenvedett vereség után és a fővárost Palermóból Nápolyba költöztette át. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szicíliaiak felkeltek 1282-ben és az Aragóniaiak Szicíliába történő érkezésével már csak Dél-Itália szárazföldi (Sicilia Citra Királyság) része maradt az Anjouk alatt.
A tartományunkat, mint a svábok idején, két területi egységre osztva irányították: a Valdi Crati és Terra Giordana (Cosentino, Crotonese, Catanzarese egy része) és Calabria Területe (a Tartomány déli fele). Ez a történelem egy különösen kritikus szakasza volt Anjou Róbert halálától (1343) Aragóniai V. Alfonz eljöveteléig (1442).
Ezt az időszakot a Durazzo-i és a Provance-i Anjouk egymás közti harca jellemezte. A helyzet még drámaibb lett a XIV. század közepén, amikor a háborús eseményeken és a magyar betörésen túl kitört a hírhedt fekete pestis, az a tömegkatasztrófa, ami 80 millióról 25 millióra csökkentette az európai népességet és csak Calabriában eltűntetett 148 városi agglomerációt, aminek elkerülhetetlen gazdasági és termelési hatása is volt.
Ezután a Messinai Egyetemről Daniele Castrizio előadása követezett, aki már kizárólag hadi eseményekről beszélt. „A szláv kontingens felhasználása a bizánci Itáliában” címmel tartott előadása a félsziget déli részén a hadsereg által használt taktikáról és felszerelésről szólt.
Castrizio úr előadása egy történelmi-numizmatikai bevezetővel indult, amely visszanyúlt a Durazzesco-k és Provence-iek kb. húszéves hadakozására, azaz arra az időszakra, amikor Reggio-ban és Calabriában éppúgy mint Magyarországon ugyanazok az érmék voltak használatban: az Anjou tornese-k (Tours-i középkori váltópénz), ami 1328-ig volt jelen Calabriában, aztán eltűnt, és a magyar hadak hozták vissza Itáliába 1350 után, akik addig azt a saját hazájukban használták.
Ebben a második időszakban ezeket az érméket újból verték itáliai pénzverdékben (pl. Ancona) a magyar katonák által használtak mintájára.
Az előadó a bizánci hadsereg által Messina szoros védelmére felhasznált szláv kontingensről szólt, miután Szicília a muzulmánok kezére került, akik Róma elérését tűzték ki célul.
Az előadó pontosította, hogy csekély mennyiségű forrás áll a rendelkezésre, de érdemes lenne a témával alaposabban foglalkozni, mert kevésbé tanulmányozott témáról van szó, és mert a történelemírás eddig csak marginálisan foglalkozott vele, lévén az a bizánci szokás, hogy ne fedjük fel a Messinai-szoros és Reggio város nemzetközi kapcsolatait.
Ennek apropóján az előadó azt kívánta, hogy a bizánci történelmet írják újra, áttekintve a közhelyként elterjesztett téziseket, amely a bizánci időszakról csak mint adók és felkelések adatait tartalmazza.
Az tehát biztos, hogy a szláv seregek jelen voltak a IX-XI századi Calabriában, ahogy azt néhány történelmi forrásból, pecsétből, kerámiatöredékből tudjuk és főleg a Balkánon sorozták be őket.
Jó áron vásárolt zsoldosokról volt szó, olyan katonákról, akik hajlandók voltak az életüket is áldozni az ügyért, és akiket arra használtak fel, hogy feltartóztassák az arabokat a X. század közepéig.
A bizánciak hátrányban voltak az arabokkal, úgy számszerűleg, mint emberi áldozatra való hajlandóság tekintetében: a bizánci stratégiai kézikönyvek azt tanították, hogy jobb egy csatát, mint egy harcost elveszíteni.
Reggio-nak 200 év alatt a szaracénok legalább 7-8 kísérletét sikerült tehát megállítania egy elasztikus védelmi rendszernek köszönhetően, amit a Trabocchetto dombjain épült erődítmény jelenléte tett lehetővé. Ez biztosított a reggióiaknak menekülést a nyílt tenger felé akárhányszor jöttek az arabok.
De ez nem egy szégyenteljes, hanem egy stratégiai menekülés volt, mert a város mögött kiépült egy erődítményrendszer: Montebello, Motta S.Giovanni, Motta S.Niceto, Motta S.Agata, Motta S.Cirillo, Motta Anomeri, Motta Rossa és a Motta Calanna és mögöttük egy második magashegyi vonal, ami lehetővé tette a reggióiaknak, hogy tettre készek lehessenek a muzulmánokkal egy olyan harci időszakban, amíg azok el nem távoztak.
Látván, hogy az arab seregek nem tudták zsákmány nélkül eltartani magukat, visszavonták őket és a helyben maradt arab sereget a visszatérő bizánci hadsereg elverte; így tudta visszaszerezni a területet.
A szláv seregeket a X. század közepe után is felhasználták a zarándokok II. Bazilosz bizánci császár kísérletekor, amikor megpróbálták visszaszerezni az arabok kezére került Szicíliát. Ezt a vállalkozást a Siracusa-i emír meggyilkolásának bosszúja váltotta ki, aki a bizánciak szövetségese volt, és akit bátyja Maestro Palazzo-nak nevezett.
Ezen hadsereg élére Giorgio Maniacé-t nevezték ki, aki Troina-i győzedelmes csata után, egy legendás orosz „drucsina” szuper-speciális hadseregének köszönhetően, megnyitotta Szicília kapuit, de meg kellett szakítania a vállalkozását, mert a császár visszahívta az udvarba.
Maniace indulásakor a normannok elkezdték elfoglalni Pugliát, amit gyászos módon zsákmányolt ki a milánói Arduino és tábornoka, aki Maniacét váltotta, és többek között egy palástot ajándékozott a reggiói S.Nicoló di Calamizzi Templomnak.
De a császár híveit kb. 10 év alatt elkergették Dél-Itáliából.
Az előadó ismertette a jelenlévő közönséggel néhány diapozitív segítségével egy X. századi szláv katona rekonstrukcióját, páncélingben, bőrerősítésekkel, könnyű fegyverzettel fém védelemmel az alkaron, karddal, kerek pajzzsal, hosszú lándzsával.
Mivel a leghatékonyabb katonák a lovasok voltak, történt egy reform, ami alapján megállapítottak a harcosnak egy földterületet, és az eltartotta a harcost fegyverestől, lovastól.
Mindent összegezve a „tematikus” hadsereg nem volt gazdaságilag költséges és mivel a család is harcolt, nagy volt a motiváció, hogy ne dezertáljon.
Kb. 100 évvel későbbig a fegyverzeten alig történt változtatás. Ezután képeket vetítettek az orosz „drucsinák” seregéről, akik kezdetben részt vette Konstantinápoly ostromában. Később aztán a bizánci hadseregbe integrálták őket, melynek ékességei lettek. Az oroszok angyalmintás és szentek képeit ábrázoló sisakot viseltek, és az arcukon maszkot hordtak.
Egy másik rekonstrukción, melyet görög professzorok készítettek, a drucsina orosz harcosait viking eredetű harci szekercével ábrázolják.
Egy követező diapozitív egy bulgár íjászt ábrázol és harci jeleneteket, amint a bizánci hajók kikötnek a Messinai partokon, ahol halottak fekszenek, és arab foglyok vannak.
Az Anjouk uralkodásának helyzetéről Mario Spizziri a Coscenzai Tudományegyetem professzora tartott előadást, aki az előadása „A nápolyi királyság központi és periférikus szervezete„ során egyértelmesítette azt a folyamatot, ami a területen, még ha lassan is, de szociális és irányítási szempontból végbement.
A Normann Ruggero (XII. század) miután megszervezte Dél-Itáliában és a szigeteken a földbirtokait, 7 főméltóságot és/vagy tisztet hozott létre –rövid időre–, ami az új monarchia speciális és jól meghatározható attribútuma lett.
Ezek: a Főparancsnok, a Nagy Admirális, a Főtanácsnok, a Főbíró, a Nagy Kancellár, a Nagy Protonotárius, a Főhelytartó.
Az ő utódja, I. Gonosz Guglielmo, egy rövid ideig tartó, de hatékony átszervezést végzett, aki az összetételt szinte teljesen stabillá és nem ideiglenessé tette, és egy különleges hivatkozással megalkotta a Nagy Törvénytanácsot, melynek élére a Nagy Kancellárt helyezte, akit a Nagy Bíró gyakorlati-technikai segítséggel látott el.
A Nagy Törvénytanács immár visszafordíthatatlanul magára vállalta a Legfelsőbb Bíróság szerepét, melynek élén a bírók által irányított Járási Meghallgatások álltak. A bírókhoz tartoztak hierarchikusan a kisebb és/vagy helyi bíróságok, melyek élén a különleges funkcionáriusok a baiulok álltak.
A sváb és/vagy Nagy Frigyes-i időszakban a nagy és felvilágosult uralkodó egyáltalán nem változtatta meg a korábbi irányítási rendet, de néhány Alkotmányban világossá tette, hogy ez az állami szervezetet tiszteletben kell tartani és bölcs intézkedések sorával kell konszolidálni.
A Nagy Törvénytanácstól függő Bírók és/vagy járási elöljárók, melyet immár stabilan irányított a Főbíró, akit megbíztak a hatalom jogának összességével, kivéve a nagy feudális urakat megillető jogokat.
A Főbíró tehát megbízta őket, hogy több célból felügyeljék a hatáskörükbe tartozó járásokat, így téve hatékonyabbá az igazságszolgáltatást és garantálva a közbiztonságot és az alsóbb szervezetek (baiulok és kapitányok) jó működését.
Mindez nem változott I. Anjou Károly trónra léptekor és uralkodása első felében.
De 1283-ban, amidőn az Anjou uralkodónak el kellett hagynia Nápolyt, hogy Bordeaux-ba utazzon amiatt a híres furcsa párbaj miatt Aragóniai Péterrel, a Vespri tényei következtében, hogy Szicíliát véglegesen birtokolja, a Nagy Törvényszéket helyettesítendő a Helyettes Törvényszék megostromolta a fővárost, jobban mondva a Király elsőszülött fia, aki maga is Salerno hercege, Károly; a szervezetet azonnal Helyettes Törvényszéknek nevezték ki.
Amikor aztán Károly, Salerno hercege, mint II. Károly lépett a nápolyi trónra, ezt a Törvényszéket helyettesítették és végrehajtóvá vált.
A szándék az a vágy volt, hogy egybeolvasszák a kettő intézményt, de ahogy az már akkor is lenni szokott Itáliában, ez nem történt meg és mindkettő függetlenül tovább működött az egész Anjou időszak alatt.
A Helyettes Törvényszéken immár nem elnökölt többé a trónörökös. Ezért volt az, hogy alávetették a Nagy Törvényszéknek.
Ezalatt egyre inkább megvalósult a bíró hatáskörének széles palettája, a Meghallgatások és/vagy az igazi és tényleges járási Bíróság vezetőjévé vált. Ezek polgári és büntető ügyben ítélkeztek, de bizonyos feudális ügyekbe nem avatkozhattak bele, így feudális urak közötti ügyekbe (főleg nagy jelentőségűekbe), amiket közvetlenül a Törvényszék legfelsőbb szervéhez utaltak.
Minden járásban, ezenkívül adóügyben a Kancellári Hivatal járt el, ami helyi szinten felhasználta a baiulok és baglivok munkáját. A baiulonak minimális hatásköre volt a polgári- és büntetőügyekben. Kezdetleges perelőkészítő vizsgálatot végzett és elküldte a vádlottat a Bírójához. Ezenkívül, van egy dolog, amit szeretnék hangsúlyozni, mégpedig, hogy az Anjouk 176 éves nápolyi királysága alatt a nápolyi fórumot megnagyobbították, és a bírók társadalmi rangja emelkedett.
Az Aragóniaiak eljövetelekor aztán Alfonz király alapítani akart egy Legfelsőbb Bíróságot, ami minden civil, bűnügyi és adminisztratív ügyben ítélkezhet, és azt Szent Regio Tanácsnak nevezte el.
A L’Agora Kulturális Kör elnöke, Gianni Aiello beszélt «A magyarok az Uraltól a Szorosig» témában, melyben leírta az adott történelmi időszak különböző aspektusait, szólva elnevezésekről, földrajzi nevekről, építészetről, szentek életéről. Ezek olyan elemek – pontosított az előadó – amelyek hasznosak, hogy összeállítsuk a mi történelmi emlékmozaikunat.
898-ban az Al-Dunától érkező magyarok első csapatai, megéreztek Itáliába, a lagunákat fosztogatva.
Világos utalások vannak bizonyos szintű kiadványokra, mint amilyen a francia történészé, Jacques Le Goff-é: „A magyarok kalandozásai a szokásos rend szerint történtek. A VII. században a magyarok megállapodnak a Kazárok államában, akik judeizmusra áttért törökök voltak, és a Volga folyó alsó folyásánál telepedtek meg, ahonnan ellenőrizték a Skandinávia és Oroszország, valamint a muzulmán világ között nagyon élénk kereskedelmet. De a IX. század végére más török népek a besenyők tönkreteszik a kazár birodalmat és a magyarokat kelet felé szorítják. Ezek a dolgok a Nyugatiakat a hunokra emlékeztetik. Ugyanaz a lovas életmód, íjász katonai fölény. Az előnyomulás 899-ben kezdődik: Friuli, Veneto, Lombardia, Bajorország, Svábföld voltak az első érintett területek.” (1)
921-ben visszatérnek Itáliába és 924-ben kirabolják Paviát és később a magyarok kisebb csapatai jelen voltak Capua és Benevento hátországában, ahogy sok más dél-itáliai környéken Pugliá-ig.
1105-ben megszületik az első dinasztikus kapcsolat Magyarország és Dél-Itália között a magyar Kálmán (1095-1116) és Busilla, a szicíliai Altavilla-i I. Ruggiero lányának frigyével.
Akkor érkeznek tehát magyarok Calabriába a késő középkorban, amikor a magyar seregek eljutnak tartományunkba, akiket a bizánciak hívtak a longobárdok ellen.
Ezen esemény kapcsán néhány Szerző visszautal az Ungarum vagy Longrium tanyára, ami később ezen hipotézis szerint a mai Lungro (Cosenza járás) település lenne, ami már 1268-tól létezett. De egyértelmű, hogy egy másik feltevés szerint a Lungro név, a terület névadója a görög ügros = nedves szóból származik.
Van egy másik elem, ami megerősíti a Lungro magyar eredetét, mégpedig az, hogy megtaláltak a területen egy magyar harcos koponyáját.
Az előadó elmesélte a nápolyi és a magyarországi Anjoukhoz a XIV. század folyamán kapcsolódó történelmi eseményeket.
A nápolyi trón uralkodói öröklődésének teljes története Anjou Róbert király apjának idő előtti elhalálozása miatt kezdődik, aki Dicső Károly örököse lett, és Calabria hercege volt 1328-ban. Másik oka, hogy ugyanezen uralkodó inkább Johanna unokájának trónra kerülését nézte volna jó szemmel, amit viszont akadályozott az érvényben lévő trónöröklési szabály, miszerint a nápolyi trón, az akkor már Magyarország királyát, Károly Róbertet illette volna.
A kérdést végül is Johanna és Károly Róbert fia, András közötti házasságkötéssel oldódott meg.
Ezen esküvőről beszél a követező dokumentum, az 1333. november 3-i Vatikáni Regeszta, amelyben a követező olvasható: «Carolo, Regi Hungarie conceditur dispensiatio de matrimonio contrahendo inter andream, secundum genitum eius, et Iohannam, primo genitam (Caroli) Calabriae, seu Mariam, eius sonorem, casu quo Iohanna decederet.- Dat. Avione, III. Non. Novembris, Anno Decimoctavo»
Magyarország királya Nápolyba jött, hogy jelen legyen a fia házasságkötésén és amikor elutazott, itt hagyta néhány magyar emberét, és egy bizonyos Róbert atyát, aki a levelezését és a nevelését intézé. (3)
A calabriai atyát 1333-ban említik, I. Johanna és Magyarországi András 1333. szeptember 26-i esküvője után. Mindkettőjük éppen csak hogy betöltötte a 7. életévet.
Róbert, aki Tropea püspöke lett (1344-1348), kulcsfigurája a magyarok Nápolyi királyságba történő behatolásának történetében, amit András Aversában 1345. szeptember 18-án történt meggyilkolása váltott ki. Az összeesküvésben részt vett többek között Carafello Caraffa, calabriai nemes és két másik Tropea-i fiatal nemes, Raimondo és Tommaso Pace, akiket az András elleni merénylettel vádoltak meg, és kínhalálra ítéltek, annak ellenére, hogy minden történész egyetért az ártatlanságukban; erre Boccaccio is céloz a „Catania-i Filippa” című fejezetben.
A királygyilkosság után, az özvegy I. Johanna, félve sógora Lajos bosszújától, hogy a férje meggyilkolásában való részvételének vádja alól felmentse magát, Magyarországra küldte Tropea püspökét, de a küldetés bukásra volt ítélve.
1346. május 1-én Lajos, Magyarország királya követet küldött a pápához, hogy kérje Johanna elfogatását és a fiát bízzák apai nagyanyjára, Erzsébetre és végül, hogy az örökös kiskorúságáig a királyságot egy régensi tanács irányítsa
Mivel VI. Klement pápa válasza nem elégítette ki Lajost, az felfegyverzett egy hadsereget, ami Zára várában szállt volna hajóra, de a várost mivel fellázadt a velenceiek ellen, a köztársaság flottája blokád alatt tartotta.
Megindította tehát a hadjáratot, és mindent diplomáciai lépést megtett a különböző Államokkal, hogy a hadsereg szabad utat kapjon Itálián keresztül.
A magyar király 1347. november 3-án éppen akkor indult el Budáról, amikor I. Johanna augusztus 20-án második alkalommal állt oltár elé Taranto-i Lajos mellett.
1348. január 11-én ér Beneventoba, Guarnieri d’Urslingen vezette hatezer katona élén; és itt az előadó az elnevezésekre utalt: az Uslenghi vezetéknév, ami ma jelen van a környéken, ebből a névből ered, éppúgy, mint más magyar eredetű vezetéknevek: Buda, Berta, /pont a Cataforio (RC) környékéről és Motta S. Agata/ Ungaro, Zungri, Ungheri.
Ugyanott, Motta S. Agata környékén volt egy magyar helyőrség, ugyanis a Sant Agata a magyarok irányítása alatt állt és ezalatt a sanyarú időszak alatt Sant Agata volt «az egyik azon kevés erődítmény közül, amelyet miután a magyarok egyszer elfoglaltak, nem kívánt szabad lenni a háború után sem.» (4)
És itt az előadó két feltevést említett: vagy a santagataiak nem tartották hasznosnak, hogy védjék I. Johanna ügyét, vagy a romantikusabb verzió, hogy teljességgel Lajos magyar uralkodó igazát védelmezték.
A magyar király tovább folytatta útját és Beneventóból Nápolyba indult, ahol a korszak több méltóságának ajándékát fogadja, többek között Durazzó-i Károlyét, I. Johanna sogoráét, de mielőtt a fővárosba vonult volna meg kívánta látogatni Murrone Kolostorát, ahol meggyilkolták a testvérét Andrást. De itt kifakadt Durazzó-i Károly ellen, akit megölt egy magyar katona, majd kihajította azon az ablakon, ahonnan Andrást is kivetették.
Lajos magyar király nápolyi jelenléte éppen négy hónapig tartott, amikor is kitört a területen a fekete pestis és ennek következtében a magyar uralkodó visszatért Magyarországra és csak sereget hagyott a Nápolyi Királyságban.
Mindezek ellenére Calabria és Magyarország közötti kapcsolatok folytatódtak és 1349-ban hír érezett egy bizonyos Filippo Misbano-ról, aki a magyarok vezére volt, és aki súlyos vereséget mért I. Johanna seregére, amit Chiaromonte gróf vezett „…Calabria ezen helyein…”  (5)
Míg 1352-ban, I. Johanna és Lajos magyar irály közötti békekötéskor tűnik fel Andrea Ruggero alakja, egy Tropea-i nemesé és „milites=harcosé”, akit a Középkorban ez a társadalmi rang jelölt.
Gianni Aiello előadásának további elemei voltak azok a heraldikai leírások, melyben bemutatott egy nemesi címert, ami valószínűleg Andrea Ruggeroé volt, de főleg egy másiké, ami a követezőt ábrázolta: „egy angyalok tartotta fegyver és egy pajzs, az ősi Magyarország címerével, melyek négy vízszintes sávot alkotnak, patriarchális vagy Lorena-kereszt nélkül, ami a magyar Máriáé, V. István magyar király lányáé, és II. Sánta Károly feleségéé.” (6)
Ami a szentek életrajzát illeti, az előadó a magyar Szent László alakjáról szólt, akihez Dél-Itáliában is imádkoztak az Anjouk uralma alatt és akinek az oltárképe ott található az Altomonte-i (Cosenza) S. Maria della Consolazione Templomban.
Gianni Aiello előadását I. Szent István magyar uralkodó híres szavaival zárta: «Azok a vendégek, akik más országokból éreznek, nyelveket, szokásokat, eszközöket, fegyvereket hoznak és ez a sokszínűség a királyság dísze, az udvar számára egy szépség és az ellenség számára félelem tárgya. Mivel az a királyság, melynek csak egy nyelve van és egy szokása, gyenge és törékeny.»
Antonio Stiriti úr, a Kulturális Kör tagja „ a Nápolyi és Magyarországi Anjouk genealógiája” címmel tartott előadást, azzal a céllal, hogy egy kronológiai keretbe helyezze az előző előadásban leírt XIV. századi nápolyi-magyar események főszereplőit.
Magyarországon a X. századtól az ÁRPÁDOK alapítottak dinasztiát. Nevük az Árpád-családból ered, melynek hercegei voltak: Zoltán, Falicsi, Taksony és Géza, aki a magyarokat a keresztény hitre térítette.
Szent István volt az első király, aki a pápától kapott koronát, melyet aztán Szent István koronájának neveztek, és akit Orseoló Péter, Aba Sámuel, I. Péter, I. András, I Béla és I. László követett a trónon; ez utóbbit szintén szentté avatták.
Az őt követtő Kálmán (1095-1116) vette feleségül Szicíliai normann I. Ruger lányát (ez volt az első dinasztikus kapcsolat Magyarország és Dél-Itália között), míg az őt követő királyok, II. István, II. Béla, II. Géza, III. István, a trónbitorló nagybátyjakkal, II. Lászlóval, és IV. Istvánnal, aztán, II. Béla, Endre és II. András jelentősen megnagyobbították és megerősítették az állami és politikai hatalmat.
Még meg kell említeni IV. Bélát, akinek az uralkodása alatt zajlott a Tatárjárás (1241), az ázsiai hatalmas birodalom nyugatra történő nyomulása. Szerencsére belső okok miatt az invázió abbamaradt.
Magyarország rájött, hogy szövetségesei vannak nyugaton és örömmel fogadta az Anjouk házassági politikáját, ami egybecsengett a Szentszék akaratával is, ami a Duna mentén egy jelentős keresztény országot kívánt konszolidálni.
Anjou Károly, a Svédektől elszenvedett vereség után, mint Európa egyik legértékesebb fejedelme jelent meg, és egyben örökölte a Keleti Latin Császári címet (1261), majd megszerezte a Jeruzsálem Királya címet is (1277). A vágya az volt, hogy terjeszkedjen kelet felé és újra felépítse a Római Császárságot. Miután Árpád-házi Margit, IV. Béla lánya dominikánus kolostorba vonult és visszautasította házassági ajánlatát, házassági frigy Anjou II. Károly és Árpád-házi Mária hercegnő között köttetett, aki a IV. Béla királyt követő V. István lánya volt.
V. Istvánt László követte, akinek halálával férfiúágon kihalt az Árpád-ház. De a trónt rögtön az Árpád-házi Nápolyi Mária követelte fia, Martell Károly számára. A trón viszont az utolsó illegitim Árpád-házi leszármazottra, III. Velencei Andrásra szállt, aki tizenegy évig uralkodott.
Az ő halála után a magyar nemesség először a morvaországi Vencelt, III. András vejét választotta királlyá, majd Bajor Ottót.
Időközben Károly Róbertnek apja Anjou Martell Károly (1295) halála után a Szentszék támogatásának köszönhetően sikerült megszereznie a magyar koronát 1307. októberében.
Károly Róbert fia volt Nagy Lajos, aki őt követte a magyar trónon, és az ő öccse András, aki feleségül vette a nápolyi trónörökös Anjou Johannát és akit hamarosan meggyilkoltak.
Ez váltotta ki Lajosból az öccse gyilkosainak megbüntetésére a Nápolyi Királyság ellen indított büntetőhadjáratot, ami eléri a mi területeinket is.
Ennek a házasságnak az volt a célja, hogy megbékítse a nápolyi trónra vonatozó magyar dinasztikus igényeket, mivel apja, Dicső Károly előtt meghalt Károly Róbert, Johanna unokája trónra lépését szerette volna aki, mint női leszármazott akadályoztatva volt az Anjou Károly és a Pápai Állam közötti Vazallusi Egyezmény (1264) és az azt követő VIII. Bonifác Pápa Pápai Levele (1297) öröklésre vonatozó szabálya szerint.
Végül Nagy Lajos halála után, annak 40 éves uralkodása után három évig leánya, Mária követi őt a trónon, az özvegy királyné gyámsága alatt, de később a trónt 1385-ben a Durazzói III. Károly bitorolta el, akit Nagy Lajos fogadott örökbe és akit a magyar nemesek is támogattak.
III. Károly, mint Nápoly és Magyarország királya csak néhány hónapig uralkodott, mert Budán egy összeesküvésben a Királyi Palotában meggyilkolták.
Antonio Stiriti úr előadása, melyet a tárgyalt események főszereplőinek vetített arcképei és szobrai gazdagítottak, a jelenlévő vendégek elismerését váltotta ki.
Prof. Kovács Péter, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke és a Magyar Köztársaság Nagykövetségének küldötte zárszavában nagy megelégedését fejezte ki, hogy megvilágításba kerültek Calabria és Magyarország közötti történelmi kapcsolatok különböző formái, mely területek bár földrajzilag messze, más szempontból nézve egymáshoz nagyon is közel helyezkednek el. Ezenkívül egyértelmű óhajét fejezte ki, hogy ez a kulturális konferencia folytatódjon és megköszönte a Reggio-i Társaságnak, hogy lehetővé tette, hogy a témában konferencia szerveződjön.
Ugyanezen óhaját fejezte ki Annalisa Zarattini, Calabria Tartomány Régészeti Értékeinek Főmunkatársa, aki azon kívül, hogy üdvözölte a konferenciát, gratulált a L’Agora Kulturális Körnek a végzett munkájához.